Az inzulinrezisztencia az inzulin hatásának rendellenessége, és olyan problémaként van meghatározva, amelyben a normál plazma inzulin fok csökkent biológiai reakciót hoz létre a szervezetben. Tudományosan az elsődleges indikáció a glükóz metabolikus sebességének rendellenessége, bár a rezisztencia az inzulin hatásának különböző más helyeiben is megnyilvánul, mint például a zsír-és fehérje anyagcsere folyamata, proliferatív és mitogén hatások vagy a vazoaktív tevékenységek szekréciójára gyakorolt hatások. Az inzulinrezisztencia számos kóros állapothoz kapcsolódik, de gyakran előfordul, hogy az anyagcsere-rendellenesség alapja, amely jelentősen fokozza a betegek prognózisát, és fokozza az ateroszklerózis felgyorsulásának kockázatát, a kardiovaszkuláris szövődmények növekedését, az általános halálozás növekedését, a morbiditást és a néhány csomó kialakulásának veszélyét. Az inzulinrezisztenciát közvetlenül befolyásolhatják a kezelési eljárások (étrend, fizikai aktivitás), ugyanakkor az inzulinérzékenységet javító gyógyszerek (metformin, tiazolidindionok). Mindazonáltal a metabolikus szindróma kezelése más tudományos részekből is áll, mint például a magas vérnyomás, a diszlipidémia vagy a prokoaguláns állás.
Intro
Az inzulinrezisztencia az inzulin aktivitásának feltétele, és olyan problémaként van meghatározva, amelyben a normál plazma inzulinszintek csökkent szerves visszacsatolást eredményeznek a szervezetben. Klinikailag, a fő tünet egy olyan állapot, a helyét a cukor anyagcsere, bár a rezisztencia is megvalósult más helyeken az inzulin aktivitás, mint például a zsír-és fehérje-anyagcsere, proliferatív és mitogén eredmények vagy hatások a váladék a vazoaktív intézkedéseket.
Inzulinszekréció és eredményei
A hasnyálmirigy Langerhans-szigeteinek ons-sejtjeiből rezgő szekrécióval felszabaduló inzulin bizonyos receptorokon keresztül hat a harántcsíkolt izomszövetben, zsírszövetben és májban. Miután az inzulint az inzulinreceptorhoz kötötte, a tirozin-kináz autofoszforilációja következik be, ami a további válaszok vízesésének jele. A központi részecske, amelyhez a kiváltott receptor jelét továbbítják, az inzulinreceptor szubsztrátum (INTERNAL REVENUE SERVICE). Aktiválása a foszfatidilinozitol-3-kináz (PI3K) izgalmát okozza, amely közvetíti az inzulin metabolikus eredményeit-a lipogenezis és a fehérjeszintézis növekedéséhez vezet; a glikogén szintáz elősegítésével a glikogén fokozott tárolásához vezet a májban. A PI3K stimulálása a glükózhordozókat is mozgatja GLUT 4 a sejt belsejéből a felszínére, amelyet a cukor transzportcsatornáinak megnyitása követ, ezáltal lehetővé téve a cukor bejutását a sejtekbe. Ezzel a mechanizmussal az inzulinfüggő szövetekben az étkezés utáni glikémiát kezelik.
Ezeket az eljárásokat egyensúlyban tartják a visszacsatolási áramkörök, beleértve a glikémia és az inzulin, az inzulin és az inzulin antagonista hormonális szerek (glukagon, katekolaminok, növekedési hormon, kortizol) közötti partnerséget, de emellett az emésztőrendszer csövéből származó hormontörvény (glükózfüggő inzulinotrop peptid GIP és szomatosztatin), ami különösen fontos az étkezés utáni szakaszban.
Több órás éhezés után, az élelmiszer-stimuláció hiányában az inzulinszekréció alacsony értékeken jön létre (bazális szekréció). Pulzusbeállításban zajlik, amely megőrzi a célszövetek érzékenységét az inzulinnal szemben, annak biztosítása érdekében, hogy még a plazmában lévő inzulin alacsony koncentrációja (körülbelül 5-6 mU/l) esetén is fennmaradjon a célsejtek nagy érzékenysége és reakciókészsége. Az étellel való izgalom után az inzulint a szekréciós granulátumokból (a szekréció korai szakaszában) származó sejtekből indítják el, az érzékeny célszövetekbe jut. Ha az inger hosszabb ideig tart, az inzulinszekréció késői szakaszba lép. Még több inzulin hosszú távú eloszlása a célsejtbe az inzulinreceptorok downregulációját okozza, amely megvédi a sejtet a glikémia túlzott csökkenésétől. A telek valóban adaptálható, és a módosítások csak néhány perc múlva bizonyíthatók. Az éhezés vagy éhezés állapotába való átmenet során ellentétes folyamatok történnek, az inzulinreceptorok újrahasznosítása és felszabályozása történik. A nagy inzulinérzékenységű embereknél ezek az események valóban finoman kezelhetők. Ha a fenti kapcsolatok és szabályozó rendszerek jól működnek, az inzulin tipikus aktivitása megmarad. Ezeknek a kapcsolatoknak a megsértése esetén az inzulincsökkentés és az inzulinrezisztencia hatása keletkezik. Ha a szabályozó rendszereket fenntartják, új stabilitást lehet létrehozni, amelyben a megnövekedett inzulinigény elősegíti az inzulin fokozott szekrécióját a sejtek közül (= hyperinsulinemia történik), és a nagyobb plazma inzulinszint biztosítja az elfogadható inzulinhatást.
Inzulinrezisztencia és a cukor anyagcseréje
Az inzulinrezisztencia – kompenzáló hiperinsulinémia megőrzi a rendszeres glükóz transzportot mind az izomszövetbe, mind a zsírsejtekbe, így a normális glükózrezisztenciát. Ez a helyzet általában akkor fordul elő, ha túl sokat eszik, különösen a fizikai aktivitás egyidejű korlátozásával, ami súlygyarapodást eredményez. Ezt viszonylag könnyű kijavítani; az életmód módosítása, az energiabevitel csökkenése és a fizikai aktivitás növekedése teljesen beállíthatja az eredeti inzulinérzékenységet.
Az inzulinrezisztencia mind a zsíros, mind az izomszövetben, valamint a májban jelenik meg. Az inzulinrezisztencia viszonylagos hiánya az inzulinrezisztencián belül a májban a glükoneogenezis elnyomásának elmulasztásával jelentkezik, a májból származó cukor termelése megemelkedik, a keringésből való kivonása a csökkent cukor tolerancia szintjétől függ. A perifériás inzulinrezisztencia szinkronizált fennállásával az izomtömegben és a zsírszövetben éhgyomri hiperglikémia történik, a glikémia mértéke jellemzően az inzulinrezisztencia szintjének kifejeződése.
A zsírok emellett fontos szerepet játszanak az inzulinrezisztencia előmozdításában. Fiziológiailag az ingyenes zsírok szinergikusan hatnak a cukorral, mint az inzulin szekréció jelentős stimulátorával. Ha a böjtölés a teljesen szabad zsírok mértékének csökkenésével jár, akkor a cukor stimuláló hatása a sejtekre is csökken, az inzulinszekréció csökken. A sejtek érzékenysége és szekréciós hatása a cukor és a kiegészítő zsírszint ingadozásától függ. Ezért a szint rövid távú emelkedése emellett fokozza az inzulin szekrécióját. Ha azonban a kiegészítő zsírsavak szintje hosszabb ideig emelkedik, akkor a szekréciós inger miatt hyperinsulinemia áll fenn, és az inzulin mértéke több, mint ami önmagában a glükóz revitalizáló hatásának felelne meg. Ebben a forgatókönyvben azonban a glükóz-stimulált inzulinszekréciót elnyomják annak biztosítása érdekében, hogy fokozatosan a teljesen szabad zsírsavak folyamatosan emelt szintje az inzulinszekréció csökkenését eredményezi. Ugyanakkor a perifériás sejtek költségmentes zsírsavak fokozott ellátása csökkenti a glükózfelhasználást (versenytársak a Randl-cikluson belül).
Az első hyperinsulinemia az inzulinrezisztencia előrehaladásával jár, amely erősíti a zsírok (főleg trigliceridek) lerakódását az izomtömeg szövetében, a májban és a sejtekben. Ingyenes zsírsavak forrása lehet fokozta a bevitel, vagy növeli a dob a zsigeri zsírszövet. A teljesen szabad zsírsavak nagyrészt inzulinotróp aktivitása az a-sejten védi a testet a túl sok zsírból való kilövéstől. A szabad zsírok folyamatos ellátása, valamint a trigliceridek által beszivárgott sejtek a sejtek progresszív kudarcát és fokozott apoptózist eredményeznek, ami nemcsak a szekréció, hanem az inzulinszintézis (= lipotoxicitás) csökkenését is eredményezi. Emiatt csökken az inzulin plazmaszintje, ami erősíti a külső sejtekben az inzulinrezisztencia által okozott problémákat. Egy kombinációból ezek közül lehetőség van a cukorbetegség kialakulására 2. típus. A teljesen szabad zsírsavak és a lipid anyagcsere-folyamatok problémái az inzulinrezisztencia patogenezisében, de a diabetes mellitus patogenezisében is megjelennek 2. kedves, mint nélkülözhetetlen.